Nem is tudom mikor történt. Nagyon régen, körülbelül 13 éves lehettem. Fel sem fogtam mi is történhet. Anyu vitt el az első lovagló órámra. Már alig vártam, több napja készültem és az összes barátnőmnek elmondtam hova fogok menni hétvégén. Kaptam egy lovagló nadrágot, csizmával az, az előtti nap. Nagyon örültem neki, de csak a másnapra tudtam összpontosítani.

Aztán eljött a nap. Végre! Amint anya leparkolt a lovarda előtt, kiugrottam a kocsiból. Egy kedves idősödő korú nő jelent meg a bejáratnál köszönteni minket. Udvariasan bemutatkoztunk egymásnak, aztán bevezetett az istállóba. Megmutatta melyik lovon fogok lovagolni, és megkért segítsek lepucolni. A ló neve Indigo volt, egy gyönyörű fiatal pej herélt. Kivezették a boxjából. Számomra felfoghatatlan érzés volt, mikor először megérinthettem ilyen közelről egy lovat. Megmutatták, hogyan kell lepucolni, én pedig örömmel csináltam minden feladatot. Felnyergelték, közben elmagyarázták, mit hova kell rakni és hol legyen pontosan. Kimentünk az istálló melletti körkarámhoz. Indigot a pálya közepére vezették, rászerelték a futószárat, aztán én következtem. Először megmutatták, hogyan kell felszállni a nyeregbe. Nagy nehezen sikerült felpattannom. Kényelmesen elhelyezkedtem, elrendezték a lábaimat, és elmondták, hogy egész végig így tartsam. Aztán elindultunk. Szépen lépésben haladtunk, közben különböző feladatokat kellett csinálnom, ami az egyensúlyom megtartásában segített. Kezdtem ráérezni, egészen addig, míg el nem kezdtünk ügetni. Pattogtam a nyeregben, mint egy gumilabda. Eszembe jutott mit is csináltunk lépésben. Föl, le, föl, le. Elkaptam a ritmust és onnantól kezdve minden simán haladt. Az oktató is megdicsért, milyen ügyesen ráéreztem a könnyű ügetésre. A tanügetést is kipróbáltuk, nem tudom, hogy sikerült, de szinte a nyereghez tapadtam. Egy pillanatig átnéztem anyura, figyel-e engem. Az arca ragyogott az örömtől, amit engem nézett. Elmosolyodtam és visszanéztem magam elé. Hirtelen Indigo vágtába váltott át. Az oktató próbálta lecsillapítani, de nem sikerült neki. Nem tudtam mit csináljak. Rázkódtam a nyeregben, majd gyorsan megragadtam a kápát, nehogy leessek. Ekkor Indigo a karám egyik végéből nekilódult a kerítés felé, miközben a hátán ültem. Átugrott a kerítés felett a futószárat magával húzva. Ebben a pillanatban történt, amire mindig emlékezni fogok. A hosszú futószár beakadt a karám oldalába, ezzel magával rántva az alattam lévő lovat. Indigo orra esett én pedig pontosan elé, majd egész testével betemetett. Másra nem emlékszem a történtekből. A kórházban ébredtem fel és közölték velem, hogy soha többé nem ülhetek lóra.

Azóta akárhányszor belenézek a tükörbe, amint ebben a fém tolókocsiban ülök, felidéz minden pillanatot erről a napról. Soha többé nem leszek képes járni, főleg nem lóra ülni. Pedig az egész életemet rááldoztam volna a lovakra. Nyugodj békében Indigo!